Ami nem öl meg, az megerősít – Íme a természet titkos fegyvere a klímaváltozás ellen
A megszokottnál is durvább viharok, hetekig tartó perzselő hőség és sosem látott aszályok – ma már így néz ki a hétköznapi valóságunk. Az antifragilitás a természetben azonban egy olyan különös jelenség, ami megmutatja: a káosz nem minden élőlény számára jelent végítéletet. Ameddig mi a károkat naplózzuk, vannak olyan állatfajok, amik valósággal szárnyalnak a globális zűrzavar közepette.
Nem is olyan régen még azt hittük, a stabilitás a legfontosabb záloga az életnek. Aztán jött a globális felmelegedés és a következményei miatti bizonytalanság, és rá kellett jönnünk, hogy a természet még jócskán tartogat meglepetéseket. Vannak ugyanis olyan fajok, amelyeknek kifejezetten kapóra jön, ha felborul a rend, mert az így kialakuló új helyzetben sokkal jobban teljesítenek, mint a „békeidőkben”. Az antifragilitás a természetben is létezik, és elképesztő eredményekre sarkallja az élőlényeket.
Hogyan működik az antifragilitás a természetben?
- Az ökoszisztémák nemcsak túlélik a megpróbáltatásokat, de profitálnak is belőlük.
- Bár az egyedi fajok szintjén tapasztalható veszteség, a közösségek termelékenysége mégis nőhet.
- A változatosság és a belső különbségek adják a valódi védekezőképességet.
Mi a különbség a reziliencia és az antifragilitás között?
Gyakran keverjük ezt a két fogalmat, pedig a különbség döntő. A reziliencia, vagyis az ellenálló képesség lényege a rugalmasság: a rendszer kap egy pofont, kicsit meghajlik, de aztán igyekszik visszatérni az eredeti állapotába. Olyan ez, mint egy gumiszalag. Az egyedek túlélésre játszanak, nem a fejlődésre.
Az antifragilitás során az élőlények viszont szintet lépnek. Itt a rendszernek szüksége van a feszültségre és a volatilitásra ahhoz, hogy javuljon a teljesítménye. Nem a régi kerékvágásban marad meg, hanem a megrázkódtatás hatására egy hatékonyabb, erősebb állapotba alakul.
Apró bizonyítékok az óceánok mélyén
A Michigan Állami Egyetem (MSU) kutatói a fitoplanktonokat vizsgálták, hogy bizonyítsák ezt az elméletet. Ezek a mikroszkopikus lények az óceánok felszínén sodródnak, és fotoszintézissel termelnek energiát, akárcsak a szárazföldi növények. Emellett ők adják a tengeri tápláléklánc alapját, és bár alig látni őket, négyszer annyi szén-dioxidot nyelnek el, mint az amazóniai esőerdő.
A kutatók matematikai modellekkel szimulálták, mi történik a fitoplankton közösségekkel, ha a hőmérséklet-ingadozások egyre szélsőségesebbé válnak. Az eredmény meglepő volt.
Az extrém időjárás ugyan néhány egyedi fajt megviselt, de a közösség egésze mégis produktívabbá vált. A rendszer nemcsak tartotta magát a változó körülmények között, hanem konkrétan jobban teljesített.
A biodiverzitás szerepe: a sokféleség mint túlélési stratégia
A kutatás, amit a The American Naturalist című folyóiratban tettek közzé, rámutatott a sokszínűség valódi értékére is. A vegyes tulajdonságokkal rendelkező csoportok sokkal jobban bírták a környezeti igénybevételeket, mert mindig akadt közöttük olyan, aki a különleges hatások ellenére is meg tudott erősödni.
Az egységesebb, kevésbé változatos populációk ezzel szemben nehezebben boldogultak. Kevesebb volt bennük a tartalék, kevesebb az alkalmazkodási lehetőség.
Ez a fajon belüli változatosság az, ami még akár az extrém időjárási viszontagságokat is lehetőséggé formálja. Hasonló folyamatokat figyelhetünk meg a szárazföldön is: egy-egy erdőtűz vagy intenzív legeltetés után a mezők és erdők gyakran sokszínűbb fajösszetétellel születnek újjá. Az extrém behatás tehát egyfajta „nagytakarításként” is működhet, ami hosszú távon az egész rendszer egészségét szolgálja.
A kutatás vezetője, Jonas Wickman szerint azonban érdemes egészében látni a képet: egy-egy faj lehet, hogy gyorsabban fejlődik a stressz alatt, de közben más szempontból sérülékenyebbé válik. Az eredmény tehát nem teljesen pozitív, ám reménykeltő.
Nyitókép:Shutterstock
